A tököli börtön egykori szülésznője: „Itt nemcsak neve, ruhája sem volt a vajúdó nőknek”

Végignevette a szülését. A legnagyobb fájdalmak között is nevetett. Még a tolófájásoknál is, amikor a legtöbben azt érezzük, hogy nincs tovább, hogy szétszakadunk, hogy nem bírjuk ki, hogy valaki azonnal csináljon valamit, mert mi már képtelenek vagyunk elviselni a kínt. A szülésznő nem értette, miért. Mi lehet az, ami a legerősebb fájdalmat is boldogsággá tudja átírni. Akkor még nem tudta, hogy Annának ez volt az első szülése, amikor biztonságban volt. Amikor az apja nem bánthatta sem őt, sem a babáját. Mert ez a baba nem otthon, hanem a tököli börtönkórházban született.

Kósa Brigitta se nem prűd, se nem mimóza. Persze hogy nem az, különben hogyan tudna szextanácsadóként pironkodás nélkül nevén nevezni dolgokat, szülésznőként pedig teljes természetességgel megérinteni egy nemi szervet. És hogyan tudta volna huszonegy éven keresztül olyan nők szülését levezetni magabiztosan, akik közül nem egy emberölés miatt került börtönbe.
„Volt, aki a férjét szúrta le, más meglopta az anyósát. Én úgy látom, valójában szinte mind áldozatok voltak maguk is. Elsősorban nem az ő bűnük volt, amit elkövettek, hanem a társadalomé, mert nem védte meg őket” – mondja.

Brigitta nem tudta, mire számítson, amikor a családjára, szomszédaira és előéletére is kiterjedő hosszas átvilágítás után először lépett be a tököli börtönkórház szigorúan őrzött kapuján. Dömsödön lakott a családjával, ez volt a legközelebbi munkalehetőség. A munka az munka, a kismama ott is kismama, a szülés pedig szülés. Így gondolta.
A hetvenes években végzett szülésznőként, éppen ezért nem volt számára ismeretlen a hideg, fehérre kent rácsos vaságy, a mindent átható maró klórszag és a zöld csempéről visszatükröződő pislákoló neonfény. De még a kakibarna egyenköntös sem. Ezt viselte kötelezően minden kismama a tököli börtönkórházban 1999-től 2020-ig, amíg Brigi ott dolgozott.

Itt nemcsak neve nem volt a vajúdó nőknek, hanem ruhája sem. Csak hálóingük és köntösük. Szabály.
„Azzal, hogy a nőknek nem lehetett ruhája, megfosztották őket a méltóságuktól. De persze ez olyan, mint a tyúklábmintás börtönruha. Olyanok voltak a kórházi körülmények, hogy a hetvenes években éreztem magam. És ez mit sem változott a börtönkórház 2020-as bezárásáig.”