40 évig hazánk legnépszerűbb színésze volt: 75 évesen magányosan éli a mindennapjait

Gáti Oszkár neve hosszú időn át egyet jelentett a minőségi színházzal és a karakteres alakításokkal. Több mint négy évtizeden keresztül tartozott Magyarország legfoglalkoztatottabb és legelismertebb színészei közé, ma azonban teljesen más életet él: visszavonultan, reflektorfénytől távol, egyedül tölti mindennapjait.

Pályafutása során számtalan ikonikus szerepben láthatta a közönség. A színpadon megformálta többek között Lucifert Az ember tragédiája című drámában, de William Shakespeare műveiben is maradandót alkotott: Lear királyként, Othellóként vagy éppen Oberonként is emlékezetes alakítást nyújtott. Nemcsak színházban, hanem filmekben is gyakran szerepelt, és munkásságát Jászai Mari-díjjal is elismerték.

2008-ban azonban váratlan döntést hozott: végleg hátat fordított a színészetnek. Ez nem csupán szakmai, hanem személyes törést is jelentett az életében. Több kapcsolat megromlott, és úgy érezte, a színházi közeg, amely korábban az élete középpontja volt, már nem adja meg számára azt az elismerést és figyelmet, amire szüksége lett volna.
" A színházban a lelke elpusztul az embernek, ha nem figyelnek rá. Én nem azt vártam, hogy a buksimat simogassák, csak jöjjenek el és nézzenek meg Amikor otthagytam a színházat, és elmondtam, amit elmondtam, nagyon durva válaszokat kaptam azoktól, akikről elmondtam az igazat"

A visszavonulás után teljesen új irányt vett az élete. Nem a nyilvánosságot vagy a könnyebb utat választotta: 12 éven át temetőgondozóként dolgozott. Ez a munka – bár sokak számára meglepő lehet – számára inkább elcsendesedést és elmélyülést hozott. A mindennapi találkozás az elmúlással gyakran késztette gondolkodásra az élet valódi értékeiről, a kapcsolatokról és az emberi sorsok törékenységéről.
Egy beszélgetés során arról is őszintén vallott, milyen érzés számára az egyedüllét. "Remélem, akkor már olyan baj van, hogy nem tudok telefonálni, mert nagy sz*rban lennék, hogy kit hívjak föl. Ezért aztán sosem viszem be a telefont a hálószobába, mindig jó mesze hagyom, hogy ha – ne adj' Isten – történik valami, ne érjem el "
Szavai mögött nemcsak keserűség, hanem egyfajta belenyugvás is érződik. Úgy látja, még ha lenne is kit hívnia, sok esetben úgysem érné el az illetőt.

Jelenleg Győrben él, csendes, visszahúzódó életet folytat. Családi kapcsolatai részben megmaradtak, de nem teljesek: legkisebb fiával tartja a kapcsolatot, míg idősebb gyermekeitől eltávolodott. Ezt élete egyik fájdalmas pontjaként éli meg, ugyanakkor kapaszkodót jelent számára, hogy legalább egyik gyermekével szoros viszonyt ápol.
A színpadhoz való visszatérés gondolata ma már nem foglalkoztatja. Úgy tűnik, végleg lezárta ezt a fejezetet, és elfogadta azt az életet, amelyben már nem a taps és a reflektorok, hanem a csend és a befelé fordulás kapja a főszerepet.